Egy masik hely

Los Angeles, meg amit egy nap alatt nyújtani tud

Alig múlt reggel hét, mikor valami kopog a sátrunkon. Épp megráznám Danit, hogy nézze meg mi az, mikor tapasztalom, hogy megint nincs mellettem. Már kezdek beletörődni sanyarú sorsomba, mikor egy érdes férfi hang elkurjantja magát odakint:
-Hello, I’m here to collect the fee for the camping. $20 please.
Feleszmélek mi történik, az autókulcsot keresem, persze, hogy nincs a helyén.
-Just a minute pleaseeee, my boyfriend has the car keys. – szólalok meg a reggeli első megszólalás lehetetlen hangsúlyában.
-And where is your boyfriend?
-I wish I knew…. – felelem – I guess at the bathroom.
Hol máshol ugyebár…
5 perc kinos várakozás után Dani sehol. Már épp irnám az smst a sátorlámpával, mikor végre megjelenik. Fényképezni volt a drágám. Amig kifizeti a bajszos urat én gyors tervet szövök rá, hol fogok bilincset venni, amivel legközelebb magamhoz láncolom, amint elalszik. Viszont ez az utolsó éjszakánk sátorban, ma éjjel már a Los Angelesi hotelben fogunk aludni. Kéjjel teli gondolat a forró kád, illatos habokkal, puha ágy, takaróval, a kis minbár és tévé. Addig azonban még vár ránk egy kiadós reggeli és 300 mérföld. Mielőtt elhagynánk a partot még megreggelizünk és megnézünk egy rakás sea liont, ahogy a parton gondoltalanul nyújtózkodnak. Egyedi és leirhatatlan élmény ezeket a különleges, amúgy minden személyes intelligenciát mellőző állatokat természetes környezetükben megfigyelni. Sokáig állnánk ott bámészkodva, ha nem várna ránk egy hosszú út. A Los Angeles-i hosszú távot egy igen kreativ szabály beveztése könnyiti meg. Már hallomásból ismertük, de most tapasztalhattuk meg pozitiv oldalát először: a belső sávban csak olyan autók haladhatnak, amelyek kettő vagy több utast szállitanak. Többezernyi autót hagyunk el balról, mind mind tele magányos sofőrökkel, öt sávban araszolva. Andrea segitségével hamar eljutunk a szállodához, csudaszép kis szoba vár ránk és a korábban már elképzelt kád is megtelik a habokkal teli forró vizzel. Fürdés után a belvárosba indulunk, hogy megnézzük a hirességek utcáját. Nagy csalódás, szinte kihalt és még a harmadik avenuenál is jelentkételenebb. A csillagok valóban ott vannak, a Hollywood feliratot viszont nem látjuk a szmogtól. Az esténket egy kis eldugott indiai étterem menti meg, Daninak ez az első, én pedig ősidők óta nem hódoltam e különleges kulináris különlegességnek. Olyan jót eszünk, hogy szinte sajnáljuk, hogy nem fér belénk több és hazavinni sem tudjuk. Hihetetlen mennyi minden történhet egy napban, ha az embert reggel hétkor felveri egy kemping őr. Azért ma sem kell minket altatni. Road tripünk ezzel véget is ér, másnap indulunk vissza New York City-be, hogy aztán micsivel Washington DC-be vegyük az irányt. Nade arról majd egy másik postban! Jóéjt!

Monterey, Carmel és Big Sur

Arra ébredek, hogy ezer kis koppanás veri a sátrat. Már épp megráznám Danit, hogy eleredt az eső, amikor kezem alatt összecsuklik a hálózsákja. Kedvesem sehol. Biztos elszaladt a kocsihoz, hogy előkészitse a sátor menekitését az esőből. Tiz perc után ez a feltevés megbukni látszik.. Két választásom van: vagy elhagyom a védelmet és a kocsihoz szaladok, hátha nyitva van, hátha babám benne alszik; vagy itt várok. Érthető okokból az utóbbit választom, egyelőre a sátor úgyis jól tartja magát. Hirtelen eszembe jut, hogy a mobilom velem van, zseblámpa hijján fényforrásnak használtuk éjszakai pisilés esetére. Gyors sms-t irok Daninak, hogy ’Manó, hol vagy, a sátorban rekedtem!’. Nem telik el két perc, eláll az eső és Dani is megjelenik a bejáratnál. – A locsolók. Sátrat vertünk három locsolófej közé – mondja és kezét nyújtja, hogy talpra segitsen – Bocsi kicsim, nem láttam a kocsiból mi történik.
Épp nevetve húzom fel a cipőm mikor jóadag viz szakad a nyakunkba.
– Basszus ezek forognak – kiálltja Dani mialatt én röhögéstől görnyedve kimenekülök a locsolók sugarából. Mint mikor Indiana Jones kerülgeti a falból kiálló kardokat úgy próbálunk mi is felülkerekedni a háromfrontos támadáson. Végül nem kis nehézségek árán sikerült a sátrat egy száraz, locsolómentes övezetre húzni. Fél óra száritkozás és sikertelen cölöpkeresés után megtudjuk, hogy rossz helyen táboroztunk le és a hivatalos kemping még két mérfölddel messzebb lett volna. No, annyi baj legyen, már ott sem vagyunk, irány a West Coast, Monterey, Carmel, a művészváros és a lélegzetelállitó Big Sur. Szinte pillanatok alatt érkezünk a kedves kis kikötővárosba, Monterey-be. Befizetünk egy olcsó (hig is a leve) whale watching túrára és egy halebédre. Látunk bálnauszonyt és pár vizes fröccsenést a távolban. Életem első vadvizi bálna élménye. Nem sokkolt. Még megakarjuk nézni a város világitótornyát, ami alig öt méter magas és igy a város egyik legkisebb épitménye. Útközben a kocsiból látunk pár őzet békésen legelni egy parkban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Montereyre most nem marad több idő, irány Carmel és egy borkostoló élmény. Csak vörös és száraz van, de a Sideways-ben (kötelező film!) látottakhoz hasonlóan orronkant a pohárba dugjuk, öblögetünk és csak utána nyelünk. A hatodik finom bor és történetene után már nem nehéz minket rábeszélni egy üveg megvásárlására. Aki Carmelben jár mindenképp kostólja meg a helyi bort, igazán különleges és a legtöbb kalifornia társával ellentétben, nyugatnak néznek a fürtök. Ez fontos! Ne kérdezzétek miért.. Dani, te emlékszel?
Továbbállunk Big Sur felé, a Highway 1 szerpentinjeit lovagolva. Már kezd eseteledni és nekünk igen korog a gyomrunk, ám minél tovább megyünk, annál kihaltabb részekhez érünk, közúti világitás egy szál se, csak a tenger hullámzik szürkén a lábaunknál. Este 10 körül, a fáradtság felülkerekedik az éhségen. Lemondunk a vacsoráról és behúzódunk az első táborhelyre, ahol se világitás, se zuhany, de egy talpalatnyi fűvel is beérjük, kevesebb, mint 10 perc alatt áll a sátor és benne melegszenek a hálózsákok. A kocsiban felhalmozódott nasikból három fogásos vacsorát kreálunk, Előétel két alma, majd nachos salsa mild szósszal, főétel gyanánt, édes befejezésként pedig zabpelyhes energiaszeletet fogyasztunk. Mindkettőnket meglep, hogy a gyomrunk csendes elégedettséggel fogadja be az ételt és nem kezd el tiltakozni. Gyors fogmosás után irány az ágy, kevesebb, mint 10 perc múlva már hullapózban alszunk a sátorban, mikor az utolsó lámpát is eloltják a kempingben. A hold sugarai világitják csak be Big Sur csodálatos vonulatait, szép álmot hoz ránk.

Itélet helyett

Most, hogy igy az irásokat érő pár erős irodalmi, nyelvészeti és egyéb kritika ráébresztett arra, hogy sosem magyaráztam el mi is ennek a blognak a célja, pár falat pirosmogyorós után elérkezettnek látom az időt erre. Amikor 20 hónapja elkezdtem ezt az oldalt, elsősorban azért tettem, hogy az otthoni ismerőseim könnyen értesülést szerezhessenek arról, hogy mi is történik velem mióta nem vagyok otthon. Később nem remélt és váratlan emberek bukkantak fel, akik nem ismertek engem, csak az irásaimon át mégis úgy gondolták nekik, legyen az akármi, ad ez a blog valamit. Voltak, akik kifogásolták, hogy nincsenek a blogban, voltak, akik kifogásolták, hogy benne vannak, nehéz mindenkinek megfelelni, de a probléma ott kezdődött, hogy ezt egyáltalán megpróbáltam. Nem, ez a blog nem amerikáról szól, nem, ez a blog nem próbál egy könyv, vagy bármilyen irodalmi keretekbe erőszakolható mű lenni, nem próbál teljes képet adni az életemről, mára már annyi a célja, hogyha Maya úgy érzi, hogy leirnivalója van, akkor legyen hova irni és ha egyik olvasója úgy érzi, hogy olvasnivalója van, akkor legyen mit olvasnia. Magyartalan? Lassú? Múlt időben jobb lenne? Túl szofisztikált blognak? Tele ilyen-olyan hibákkal? Nos, kedves olvasó, that’s just me. Igen, néha jobbnak látok angolul irni kifejezéseket, nem azért mert magyarul elfelejtettem, hanem mert úgy gondolom angolul jobban lefedi a mögötte lévő gondolatot, igen, néha előfordul pár helyesirási vagy nyelvtani hiba, de let me tell you something: nem törekszem tökéletességre, tökéletlen vagyok magam is, miért pont a blogom lenne más? Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik valamilyen formában felszinre tudták hozni a bennünk forrongó komplex gondolatokat és érzéseket. Legyen ennek eszköze egy rajz, festmény, ének, zene, meditáció, szellemidézés, vagy akár irás. Ha valamit kiadhatsz abból, ami legbelül van, az egy olyan relief, amit senkinek nincs joga senkitől elvenni. Nem keresek szimpatizánsokat, akik úgy döntenek, hogy heti egyszer eltévednek ide, nyilván okkal teszik. Mindenkinek magánügye mit olvas és miért, nekem pedig magánügyem, hogy mit irok és hogyan. Ez vagyok én. Welcome to my world.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy több kritikát nem fogadok el, vagy süket fülekre talál az, aki nekem tanitani szeretne valamit vagy tanáccsal szolgál. Ez nem igy van. De az, hogy igy vagy úgy jobb lenne a blog, ezt ne. Akkor tessék jobbat irni, ahogy önnek tetszik. Nekem pedig kéretik meghagyni a szabadságot, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy nekem az a legjobb.

Kirándulás a Mirror Lake-hez

Madárcsicsergés és gyereknevetés kelt fel minket 9 körül. A táborban már nagy élet van, ma éjjel senkit nem evett meg a medve. Mi is jól aludtunk a fűtött kabinunkban. Mire összepakolunk és eljutunk a reggelizőbe már nincs nyitva, csak a kis kávézó áll rendelkezésünkre. Dani egy cinnamon roll-t én egy vajkrémes bagelt választok reggelire. Ez az első találkozása az édes tekerccsel, szerelem első látásra. Én csak féltékenyen nézem, ahogy ez a két édes falat nyalja falja egymást. Mielőtt repetáért mehetne kézenfogom és elindulunk a Mirror Lakehez. Útban odafelé elolvassuk a táblát, mely szerint itt ’csak’ pumák vannak, gyerekek és kisállatok ne szaladgáljanak póráz nélkül, senki ne mászkáljon egyedül, ha mégis találkozik eggyel, akkor ne fusson; ha támadás éri, küzdjön, amivel tud. Amig Dani fahéjas tekercsekről ábrándozik én a tájat kémlelem, újabb menekülőútvonalakat regisztrálva. A keskeny ösvényen hangokat és mozgásokat észlelünk, de szerencsére mindig kiderül, hogy csak pár koránkelő turista, aki már visszafelé tart. Másfél óra után érkezünk meg a tóhoz, elgyönyörködünk benne, leülünk a zúgó közepén kiálló sziklák egyikére és elidőzünk a viz sodrásában. Jó itt nekünk, de mivel hosszú az út még Highway 1-hoz lassan visszaindulunk. Sértetlenül érkezünk meg az autóhoz, ahol Andreát és pár energiaszeletet bevetve készenállunk az útra. Yosemitét elhagyva hatalmas sikságra jutunk, nincs egy hegy sem a látóterünkben, pedig az idő tiszta és szeles. Egyre kihaltabb, elnéptelenedett térségekbe ütközünk, sokszor 30-40 mérföldet is megteszünk egy-egy falu között. Korábban már térképen kinéztük magunknak a várost, megszállunk, de váratlan dolog történik: nincs kemping. Már este hét és még se szállásunk, se vacsoránk. Egy gyors Mc Donald’s drive thru után továbbindulunk, amig egy halásztó mellett végre barna tábla jelzi: Campground jobbra. Gyönyörű füves réten, tópartján, néptelen kempingbe érkezünk. Rajtunk kivül csak egy sátor áll a területen. A 25 centtel működő zuhanyzó kellemes felfrissülést ad a kirándulás és a hosszú út végén. Danit ráveszem, hogy vigyen a városba, mert csokira vágyom, akarunk venni egy üveg kaliforniai bort is, de az italbolt nyolckor, az orrunk előtt zár be. Visszavezetünk a kempingbe, úgyis kezd esteledni. A locsolóktól nedves és dús pázsit mosolyogva csilingel a naplementében. A kocsi védelmében még megnézzük az aznapi képeket, majd a hálózsákot magunk köré tekerve a sátorba húzódunk.

Út Yosemitébe

Kora reggel Andrea már a tartóra szerelve ajánlja az útvonalat. Párszáz mérföld és egy csodálatos nemzeti park vár ránk. Ipod felszerelve, a hátsóülésen alma, pisztácia és egy 10 literes vizes tank sorakoznak fel utunk megkönnyitésére. Szinte észrevétlenül telik el a pár óra, hamar hegyes szerpentinen találjuk magunkat és ahogy a (nézelődésre fenntartott) leálló sávok sokasodnak mi is kisorolunk egynél, hogy bebámuljunk egy többezer méter magas völgybe. Vizesések, erdők, kopasz, mérhetetlen sziklák és egy óriási mélység. Pár perc múlva, miután felébredünk ámulatunkból, mindketten kameráinkért nyúlunk és elkezdünk fényképezni. Szállásunk ma este egy kabinban lesz. Ennek két oka is van: az első és legfontosabb, hogy nem szeretnénk egy gigantikus hálózsákba fagyott jégkockává válni, a másik, hogy ha már megtettük nem egy grizlimaci lehelletében szeretnénk felmelegedni. Miután becuccolunk a campgroundi kabinunkba, vacsora után nézünk. Dani rávesz, hogy még lőjjünk pár képet az erdőből mielőtt lemegy a nap. Kicsit mélyebbre kell menni a fák közt, ha azt akarjuk, hogy mind a két vizesés benne legyen. Miközben én kocsonyaként remegek és szememet meresztem a szürkületben, Dani egy fatörzsre állitja a tripodot. Csendben dúdolgatok, hogy esetleg a szomját oltani a patakhoz érkező medve már messziről halljon minket. Akár csak egy repülőgépen, megkeresem a hozzám legközelebb lévő menekülő útvonalat, de még igy sem nyugszom meg, finoman elkezdem oldalba bökdösni kamerájába merült kedvesemet. ’Még egy perc, mindjárt kész’ – mondja a medve-eledel lelki nyugalmával. Éveknek tűnő pillanatok múlva elkészül a kép és már spurnyákolunk is ki az igencsak besötétült úttalan utakról a fényben úszó betonparkolóba. Később, amikor a kabin védelmében nézzük át a képeket, igencsak szép és különlegesnek itéltetik az esti, hosszú záridejű felvétel, de részemről – it’d better be.

Egy nap San Franciscoban

Amig kis hazánkban egymást tréfálgatják az emberek, mi itt 9 óra eltolódással, fél 10 felé próbáljuk magunkat kivakarni az ágyból. Már előre megterveztem merre viszem Danit, de amikor megkérdezem, hogy reggeli kb. 45 perc múlva jó lesz-e udvariasan elkerekedik a szeme és ökölbe szoritja markát. Ezen finom jelek alapján úgy döntünk, hogy leröviditjük a sétát, legalábbis reggeli előtt. Lefelé nyomulunk a bay area felé, ahol az óceán, a sokszáz kisebb és nagyobb hajó, a vasárnapi melegben sportoló emberek, kutyákkal vihogó gyerekek és a Golden Gate Bridge látványa minden éhségünket feledteti. Dani lelkesen fényképezni kezd én meg elégedetten figyelem kitartását egy két jó beállitás, szög és kép elérése érdekében. Másfél óra múlva a Pier 39-en heverésző fókáktól csak igen fejlett édesgetési módszerrel tudom becsalni az étterembe. Már az éhalál szélén, de megkapjuk a szerénynek még véletlenül sem nevezhető reggeli kalória adagunkat (lásd képek). Energiával feltankolva indulunk a város szivébe, egy tisztább képet nyerni San Francisco charmjáról. Sehol egy sziréna, egy hangos embercsoport vagy zsivaly, néma napsütés ragyogja be az utcákat, zöld és szines minden, csend van és alig jön ember vagy autó utunkba. A lejtős utcák próbára teszik állóképességünket, de jól helytállunk, szép nagy kerülővel jutunk vissza szállásunkhoz, bevállalva a Lombard Street-i szerpentint is, amelyet az utca meredeksége miatt alakitottak ki az autóknak. Kocsival látogatjuk meg a Coy Towert, hogy megnézzük a várost fentről is. Ez avolt a szép és gazdag rész - gondoljuk mi. Elindulunk a belvárosi negyedbe, ahol kis teraszos éttermek ölelkeznek egymással, fagyizók, kis parkkal szemben kis templom, az egész olyan mint egy jól összeszerkesztett szürreális ideál kép. A bevásárló része a városnak tele elegáns üzletekkel, banana republic, dolce gabbana, gap, victoria secret és ami még szem szájnak ingere. Itt főleg nők járják az utcát, csapatokba verődve, roskadásig tömött szatyrokkal. Csinos szöszik húzzák maguk után emberöltővel idősebb partnereiket. Megszerezzük a kontaklencse-tartót egy Wallgreensben és elindulunk a Golden Gate Bridgehez, hogy lássuk tényleg olyan égő vörös-e a lemenő nap fényeiben. Az. Imádunk San Francisco.

Irány a West Coast

A terv egy San Francisco – Yosemite National Park – Big Sur – Los Angeles. Erre van hat napunk, egy bérelt autónk és sok sok lelkesedésünk. Kamerákkal, sátorral, megfelelő ruházattal és egy nagyon felhasználóbarát, néha a rossz úthoz makacsul ragaszkodó GPS-szel, amellyen elhoztuk ’Andreát’ is, akit Dani lenémitott igen hamar, amiért utólag is elnézést.
Az utazás első estéje általában azzal telik, hogy megpróbáljuk beszerezni azt, amit sikerült otthon felejtenem. Ez ezúttal a kontaklencse-tartó. Éjfél körül érkezünk San Franciscoba és miután lerójuk tartozásunk az Alamo car rental pultjánál egy hatalmas hangárba vezetnek minket. Többszáz csillogó, szines, magányos autó rebesgeti ködlámpáit felénk. Az álmos őr a hangár jobb hátsó sarkába mutat és közli ott válaszhatunk egy autót magunknak. Nagy a kisértés hogy elhagyjuk az economy class autó sort és eltévedjünk a luxury sorba, a kulcsok kinálkozva lógnak minden autó zárjában, de mivel az őr fél szemével követi pattogó bőröndjeink sorát, végül a kijelölt részlegen választunk járművet. Dani hamar felszereli a GPS-t, amely álmából ébredve még megközelitőleg sem sejti hol vagyunk, de jó eséllyel azt sem, hogy milyen kontinensen. Egyelőre kénytelenek vagyunk megérzéseinkre, a táblákra és homályos San Francisco-i emlékeimre hagyatkozni. Bay Bridgehez közeledve Andrea magára talál és vidáman mutatja az utat. Játszi könnyedséggel érkezünk meg éjszakai szállásunkhoz, egy Lombard Street-i kis motelbe. Becuccolunk és úgy döntünk a ma éjszakát kihúzzuk kontaklencse-tartó nélkül, lévén a repülőről maradt két üres üveg, kupakja remekül alkalmazható tartónak, legalábbis ma estére, éjjel egykor, San Francisco egy eldugott motelében egészen biztosan. Jóéjt! Holnap kezdődik a túránk. Nem könnyű elaludni ennyi izgalommal és várakozással telve, még ilyen nap végén sem. Atlantai átszállással jó 8 óra volt a repülőút New York Cityből. Dani több mint 20 órát utazott két nap alatt. Valami nagyon szépet kell látnunk, hogy ez megérje neki..

a Lombard street-i szerpentin

Érkezés

Nem is gondolná az ember mennyi előkészülettel jár a kedves érkezése. Bevásárlás, lakás kitakaritása, szoba kompatibilissá rendezése, nem beszélve a küllemet érintő teendőkről, amit most itt nem részletezek. Lényeg, hogy, hogy nem, de sikerül elkészülni mindennel. Még a szolgálatot felmondó kereket is lecseréltetem délelőtt a suli közelében lévő kerekesnél. Mire nem jó egy lukas óra, irány a műhely.

A reptér felé szép dugóban találom magam, igy aztán mikor végre megérkezem Dani vár rám a hármas terminálnál, nem forditva. Nehezen birja a repülést, most is rongyszerű állapotban tesszük autóba. Itthon zuhany, vacsi, gyors pakolás és már feküdnénk is le, ha…
Nem érkezne meg Werner. WERNER!! Osztrák exlakótársam úgy döntött, hogy NY-ban tölti a húsvéti szünetet. Akad pár sör a zacskójában én is töltök a nemrég szerzett vaniliás vodkámból. Próbáljátok ki baracklével, nagyon trópikus ize van. Csak édes ital rajongóknak.
Ahogy felállok Dani kicsit meginog a kanapén. Gyanus, hogy már félhalott. Szépen elköszönünk Wernertől és a szobám sötétjébe zárkózunk.

Tonight I wanna give it all to you
In the darkness
Theres so much I wanna do
And tonight I wanna lay it at your feet

26, 26-án.

Születésnap alkalmából ráveszem barátaimat, hogy menjünk francia étterembe. Én sohasemnem voltam még francia étteremben és mivel az egy ilyen elegáns, különleges (meg persze drága) helynek számit, az alkalom jó apropót nyújt. Máté ajánl egy jó kis éttermet az upper east sideon. Mivel ő tud franciául javaslom, hogy majd rendeljen ő nekem, mire feleli, hogy a román pincérek nem biztos, hogy értékelnék. Ebből már sejtem, hogy nem lesz ez olyan elegáns étterem, mint amilyenre számitok. Drága azért igen. Kicsivel hét előtt meg is érkezik mindenki. Már előre eltervezem, hogy csigát, békát meg minden féle sárlényt fogok vacsorázni, aztán persze végül a májnál maradok. Az amerikaik csak néznek, hogy ők még sosem ettek májat és az meg mi fán terem. Körbe kinálom a tányérom, mindegyikük megkóstolja, aztán udvarias mosollyal az arcukon visszaadják nekem. Nem baj legalább több marad, nem tudják ők mi a jó. A pincér nem román, viszont gyakran megkérdezi kérünk-e még bort, amire valaki mindig igennel válaszol, igy gyűlnek is az üvegek az asztalon. A hangulat jó, ahogy körbenézek mindenki élénk beszélgetésben van, nevet vagy a tányérjával küzd. Csendes este, éjfél környékén hazaszivárgunk, kapok virágot, narancssárga cipőt (kösz Szöccs) és francia éttermet. A babám persze hiányzik most is, dehát ő mindig, ilyen szempontból a helyzet nem különleges. Viszont annyiból az, hogy pénteken érkezik! És igen és igen és igen!!